|
2012. május 07. hétfő 17:44 |
|
Május a család hónapja. A családé, mely nem csak gondozza a gyereket, hanem mindeközben át is adja a normákat, értékeket, magatartási és viselkedési mintákat, kulturális szokásokat. Ezt nevezzük szocializációnak. A nagyszülők egy másik nemzedék értékeit, erkölcsi felfogását és kultúráját közvetítik. A családi kapcsolatrendszerben minden családtag hat a másikra. Azt, hogy milyen lesz a gyerek önértékelése, hogyan alakul énképe, nagyrészt a családi nevelés határozza meg. "A nevelés nem csak elveken és okos taktikán múlik, mert elsősorban a lényünkkel nevelünk. A nevelés: titkos metakommunikáció. Ami jó benned és tiszta, és ami rossz és koszos, továbbadod. A gyerek remegi félelmeidet, aggódja az aggodalmaidat - de éli a nyugalmadat és derűdet is - ha valódi.”(Müller Péter) Abban a családban, ahol nem csak a „vér szava” kapcsolja, fűzi össze a családtagokat, hanem egy magasabb rendű szövetség, a szeretet irányítja az életet, sokkal kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak nem csak a felnőttek, hanem a gyerekek is. De ahogy az egyéb képességeit, úgy a szeretetre való „hajlamát” is fejleszteni kell a kicsiknek. A szeretetnyelv egyike az ölelés, simogatás, mely egyben hatásos stressz oldó is. Gyakran látunk olyan embereket, olyan családokat, ahol a másik „megérintése” nem megszokott. Persze simogatás nélkül is szerethetjük erősen a másikat, de ha „megtoldjuk” időnként egy – egy öleléssel, meghittebbé válhat a kapcsolat gyerekünkkel. Ráadásul így tanulja meg kimutatni ő is a szeretetét, ragaszkodását. Az ember lelki élete nem a születéskor, hanem már a fogantatásnál kezdődik. A magzatot az anyával nem csak a táplálékot szállító köldökzsinór köti össze az anyaméhben, hanem egy láthatatlan lelki köldökzsinór is, melyet a világrajövetelkor nem vágnak el. Ez a láthatatlan lelki köldökzsinór szállítja egy életen át gyerekünknek a törekvést a boldogság elérésére, inspirációt a tovább lépéshez, a feltétlen elfogadást, az együttérzést, törődést, támogatást, vagyis a kifogyhatatlan szeretetet. Véleményem szerint egy láthatatlan lelki köldökzsinór hálózat fonja be a világot, s ilyenkor mikor májusban felfénylik a gyógyító szivárvány, szinte mindenkinek jut egy csöpp figyelem, szeretet, elismerés, segítség, vagy legalább is egy ragyogó, napsütötte mosoly. Poór Mara |
|
2011. október 11. kedd 20:18 |
|
Néhány nappal ezelőtt, amikor meglátogattam egyik ismerősömet a Liszt Ferenc utcában, döbbenten tapasztaltam, hogy az út két oldalán, eddig szinte egymás felé hajoló gyönyörű sudár fák, melyek hangulatos, árnyas keretet adtak településünk jellegzetes lakókörnyezetének, először lombkoronáikat vesztették, majd hirtelen, tövestől vágták ki őket.Nem értettem a dolgot, ezért „becsengettem” Dr. Fazekas Anikóhoz - aki az érintett utcában lakik – s arra kértem, mesélje el, mi zajlik itt. |
|
Bővebben...
|
|
|
2008. november 17. hétfő 00:00 |
|
Tisztelt Olvasók! Minden hónap harmadik hetében a „Ti újságotok a MI újságban” hét van a MI újságban! Nyitott a lap az olvasók elõtt, cikkeket írhatnak az újság internetes oldalára. |
|
Bővebben...
|
|
|
|
|
Felhívás
Vers
|
Lackfi János (Budapest, 1971. május 18.) Törpe és óriás között Mért szerettem az aszfalt-csattogást? Mert környékünk lombos dombjai közt mindig volt házfal, amely hangosan visszaküldte a léptemet, így hát nem lettem szegényebb, hazaérve mindig az összes megtett lépés ott volt lábamban (megnéztem, hiszed, nem hiszed). Szerettem azt, ha zajt csapok s azt is, ha némán surranok a fák között, félsötétben. Szóval ha mindenki hallja azt, hogy vagyok, vagy ha senki se sejti, hogy arra járok. Szerettem lenni, nagy bőszen kiabálni, mérges öregasszonyok rikoltoztak utánam. Szerettem nem lenni, szívdobogva, zajokra fülelve, nagy titokban csupa olyasmit művelni, amikre a kutya se figyel, ha nem titokban csinálom. Szerettem volna, ha mindenki megismer, ha ujjal mutogatnak rám jöttömön: na, ez az a híres, s ha a lányok összesúgnak utánam. Szerettem volna, ha senki se veszi észre, honnan hull a fejére hógolyó, ki húzza meg a haját, ki gáncsolja el és ki kötött a kutya farkára bögrét. Az igazság valahol középtájt lehetett: annyira figyelt csak rám bárki is, mint bárki másra én, nem voltam kevesebb, se több, csak egy gyerek, ki lassan egyre kevésbé gyerek, félúton törpe és óriás között. |
|